Hát ugorjunk vissza egy évet a múltba. Egy veszekedés után egy hét csend következett, ami tulajdonképpen egyáltalán nem volt jellemző ránk. Miután meguntam a kibírhatatlan csendet, megkérdeztem mi a célja ezzel. Hát ott volt a válasz, amit senki sem akar hallani. "Már nem szeretlek". A három éves kislányunk eközben kint csücsült a nappaliban, nem sejtve, hogy az apja éppen egy rá is kiható döntést hozott meg mindenki helyett, senkit sem kérdezve, senkit sem felkészítve erre és senkire se gondolva, magán kívül.
Tulajdonképpen nem értettem mi történik, gondoltam majd elmúlik a hóbort.
De nem így történt. Távolságtartó lett, mintha idegen lett volna hirtelen. Mindenki azt mondta, hogy biztosan van valakije, de én hittem neki, hogy nem erről van szó. Én csak csendben vártam, hogy elmúljon a vihar, vége legyen a rémálomnak.
Úgy éreztem kihúzták a talpam alól a földet. Nem hittem, nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet velünk.
Rajta pedig csak azt láttam, hogy menekülni akar, hogy azt akarja hogy ne bírjam maradásra, csak csendben tűrjem a döntését.
Pokoli hónapok következtek. Mikor az ember szánalmasan lebeg a valóság és a remény között. Ő pedig, mert ő megteheti, nem sajnálta tőlem a megaláztatást. Nem sajnált úgy tenni, mintha még lehetne remény, nem sajnált lefeküdni velem, miközben, ahogy utólag kiderült, már volt valakije. Nem sajnált hazudni a kislánya anyjának és annak sem, aki miatt feldobta a családot. Nem sajnálta ezt olyannal megtenni, aki nem akart mást, csak egy boldog családot, a kislányának egy apát, aki ott van nekik, támaszuk és védelmezőjük.
És ez az a pont, ahol az ember csak áll és felnéz az égre széttárt karokkal és üvölt a semmibe. Ki ez az ember?
Persze mindent elkövetett, hogy én érezzem magam hibásnak a mocskosságaiért, próbálta úgy csavarni, hogy tudjam, megérdemeltem, amit tett. Sosem szerettem a gyáva embereket. Nem baj ha hibázunk és jellemtelen dolgot teszünk. Biztosan mindenkivel előfordul élete során. De mindezt a másikra kenni. Na az már számomra nem emberi, csak egy utolsó gyáva féreg tesz ilyet. Menti a szaros bőrét, saját mocskos lelkivilágát. Felépít magának egy szép kis hazug világot, hogy továbbra is kapjon levegőt a szarkupaca tetején. Mint utólag megtudtam, még azt is mondta másoknak, hogy én csaltam meg.
Neki semmi sem számít, áttapos bárkin, hogy neki jó legyen.
És a legnehezebb számomra, minden második nap úgy tenni, mintha nem döglött volna bele a lelkem ebbe az egészbe. Mert a kislányomért szépen csendben tűrtem (majdnem) mindent. És kedves vagyok hozzá még most is. Minden gusztustalan cselekedete ellenére. És kívánom, bárcsak ne kéne ezt tennem. Bárcsak kifejezhetném az utálatom.
Az egyetlen dolog ami fáj, hogy rajta még csak a lelkiismeret halvány jelét sem láttam. Ha legalább ennyit kaptam volna, kicsit könnyebb lenne a lelkem. Nem baj, ha nem működik egy házasság. El lehet válni ember módjára. De neki nem számított mit tesz mások lelkével.